Hazudhat-e a rendőr? A taktikai blöff megítélése védői szemmel

Egy büntető eljárás során a nyomozó hatóság célja, az elkövetett bűncselekmény tényállásának teljes körű felderítése. Egy bűncselekmény helyszíne, tanúvallomások, orvosi szakvélemények mind – mind olyan eszköz, ami támpontot nyújthat egy nyomozónak feladata ellátásához. A bűnelkövetők és a rendőrök macska egér harcában természetesnek véljük azt, hogy a tettes megpróbálja megvezetni a rendőröket. De mi a helyzet akkor, ha a nyomozók már nagyon közel járnak a felderítéshez, azonban nincs meg minden részlet? A kihallgatás során az eljáró rendőr meddig mehet el? Végső soron átverheti-e a nyomozó a terheltet? A mai cikkünkben a taktikai blöff helyével és etikai megítélésével foglalkozunk.

A hazugság joga:

A hatályos büntetőjog annak a nem kiegyensúlyozott helyzetnek az orvoslására – miszerint egyik oldalon ott áll az állam teljes szakértői kapacitásával és nyomozó erejével, a másik oldalon egy szál elkövető és jó esetben egy védőügyvéd – különböző jogi garanciákat alkalmaz.

Az első ilyen jogi garancia a bizonyítási teher, mely büntető eljárás során mindig a vádlón, az állami büntetőigény megtestesítőjén, az ügyészen van. Az ügyész felügyeli a nyomozást, ő irányítja a bűnügyi felderítés egészét. A terheltnek egy ideális, már már utópisztikus rendszerben egy hangot sem kell kiejtenie a száján az eljárás során, mivel a nyomozó hatóság a nyomozás során a bűnösségét, és az ártatlanságát alátámasztó bizonyítékokat is ugyanolyan súllyal köteles felderíteni. A gyakorlat azért nem ennyire egyszerű, még a legegyértelműbb ügyekben is hasznos, ha a terhelt védőjével egyeztetve a nyomozó hatóság tudomására hozza azokat a bizonyítékokat, amik az ártatlanságát bizonyítják, ezzel rövidítve meg a legtöbb esetben így is legalább másfél évig tartó nyomozást.

A második garancia a terhelt hallgatáshoz való joga. A legelső alakalommal a kihallgatáson, de később a bíróság előtt is szembesülhetünk terhelti figyelmeztetéssel. A figyelmeztetés során közlik velünk, hogy nem vagyunk kötelesek vallomást tenni, illetve egyes kérdésekre történő válaszadást bármikor megtagadhatjuk. Amennyiben megtagadtuk a vallomástételt akkor is dönthetünk úgy, hogy később vallomást teszünk, illetve, hogy a vallomástétel megtagadása az eljárás lefolytatását nem akadályozza. Figyelmeztetnek arra is, hogy a vallomástétel a kérdezési, észrevételezési, vagy indítványtételi jogainkat nem érinti. Magyarul attól még, hogy mi nem beszélünk a hatósághoz intézhetünk kérdéseket, kéréseket, észrevételeket.

A harmadik garancia az a hazugsághoz való jog.  Konkrétan nevesítve egyetlen jogszabályban sem szerepel, mégis a jogi környezet biztosítja a terhelt részére a hazugság jogát. Egyetlen korlátot támaszt csak, hogy mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat, illetve kegyeleti jogot hamis tényállítással nem sérthet.

Hazudik-e a rendőr?

Általános  megítélés szerint, az állami erőszakmonopólium képviselőivel szemben magasabb erkölcsi elvárásaink vannak, mint a társadalom más tagjaival szemben. Egy büntetőeljárás során gyakran az ember egész élete egzisztenciája kerül az igazságszolgáltatás mérlegére, így álláspontom szerint jogos az elvárás, hogy a nyomozóhatóság tagjai ne hazudhassanak. A gyakorlat szerint ennek a követelménynek eleget is tesz a rendőrség, de akkor mit jelent a taktikai blöff? A taktikai blöff alkalmazása során a nyomozóhatóság elhiteti a terhelttel, hogy több információja van az adott bűncselekmény elkövetéséről, mint amivel a valóságban rendelkezik. A taktikai blöff alkalmazására legtöbb esetben a kihallgatások során kerül sor. A taktikai blöff körébe sorolhatjuk a legtöbbek által ismert „jó zsaru – rossz zsaru” kihallgatási metódust, amikor 2 kihallgató rendőr a kérdések intenzitásának váltakozásával, illetve szimpátia/unszimpátia építésével „dolgozzák” meg a terheltet úgy, hogy az később a szimpatikusabb rendőrnek feltáró vallomást tesz. Taktikai blöffnek számít, ha az elkövető által megölt áldozat fellelési helyét megsejtetik a kihallgatott tanúval, aki a kihallgatást követően azonnal értesíti az elkövetőt, és lehallgatás révén végül pontos információhoz jutnak a fellelés helyét illetően. Ugyanilyen taktikai blöff az is, amikor a helyszínen fellelt, de a gyanúsítotthoz csak közvetve köthető tárgyi bizonyítékot „kevernek” hasonló, de a gyanúsítotthoz közvetlenül köthető bizonyítékok közé, és a bekevert bizonyítékot a gyanúsított sajátjaként azonosítja.

Vékony jég:

Mint láthattuk a taktikai blöffnek csak a nyomozóhatóság kreativitása képes határt szabni, azonban nagyon okosan kell eljárniuk a taktikai blöff alkalmazása kapcsán. Amennyiben átlépik a „kreativitás” határát, és konkrétan belehazudnak a terhelt szemébe, illetve előre megkomponált bizonyítékok alapján, a terhelt jogait semmibe véve csikarnak ki például beismerő vallomást, úgy a terhelt védője a jogellenesen szerzett bizonyítékokra hivatkozva jó eséllyel tudja a bíróságon kirekesztetni az eljárásból az ilyen úton szerzett információt. Szélsőséges esetben hivatali visszaélés miatt még az eljáró rendőr ellen is indulhat büntető eljárás.

A taktikai blöff ellenszere:

A kihallgatások egy két kivételtől eltekintve, mindig a hatóság számára ismerős terepen, a rendőrségen történnek.  Nem véletlen a helyszínválasztás, a kihallgató szoba ingerszegénysége, és az eljárás bizonytalansága megfelelő pszichikai fölényt ad a nyomozóknak. A kihallgató tisztek komoly képzést kapnak arra vonatkozóan, hogy mikor mit kell kérdezni ahhoz, hogy megtörjék, és beismerésre ösztönözzék az elkövetőket. Az egyetlen tanács, ami ilyenkor a leghasznosabb, hogy ha a büntető eljárásjog lehetőséget biztosít éljünk a védőválasztás jogával. Egy tapasztalt védő segítségével felvehetjük a kesztyűt a taktikai blöffel szemben, és nem teszünk olyan vallomást, ami hosszútávon a saját pozíciónkat rontja egy alap esetben is igen megterhelő büntetőeljárás során.